?Lat pótolja ki a fontot" (Mohos Márta)

„Lat pótolja ki a fontot"

E régi szólás ma már kevéssé ismert. Azt fejezi ki, hogy a keveset is meg kell becsülnünk, mert néha éppen annyi hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen valami.
 
Napjainkban is használatos viszont több olyan szólás, szólásmondás, melyekben szerepel a lat szó: „Latba esik", azaz figyelembe vesznek valamit, aminek jelentőséget tulajdonítanak. „Sokat nyom a latban" – nagy súllyal esik a latba. „Minden tekintélyemet latba kellett vet­ni, hogy a pesti detektívfőnök szabadon eressze" (Krúdy). Mennyit nyomunk a lat­ban? Megütjük-e a mértéket, megfelelünk-e bizonyos követelményeknek? Az eshető­ségekkel, a következményekkel is számoló ember latolgatja a körülményeket, s meg­fontolja a cselekedeteit. A szó eredetéhez közelebb visz egy Jó­kai idézet: „Három lat keserűsót kavargat­tam el egy pohár vízben".
 
A lat régi súlymérték, a font harminc­ketted része. Ha nagyon takarékosan bánik valaki valamivel, azt mondjuk, hogy „lattal mér". A német eredetű szó, „Lot”, bizo­nyos súlyú fémdarabot, mérőónt jelent. A fontot mint súlymértéket néhány állam­ban tovább használták, mint nálunk. „A magyar nem akart kereskedő lenni, rőf­fel, fonttal a kezét beszennyezni" (Jókai).
A mérhetőség fontosságának korai igé­nye a földterületek mérésére a hosszúság­mértékeket, a kereskedelem elősegítésére a súly- és űrmértékeket, illetve azok meg­határozását tette szükségessé.
 
Kezdetben a pénz értékét annak nemes­fémtartalma adta. Valódi és nem hamis voltukat súlyuk megmérésével ellenőriz­hették. Innen eredeztethető, hogy több súlyegység megnevezése megegyezik bizo­nyos pénzegységek elnevezésével, például: font, márka. A különböző korokban és a kü­lönböző birodalmakban, országokban nem egyforma mértékkel mértek. Az egyre ki­terjedtebb kereskedelem, árucsere egysé­gesítési törekvéseket kívánt. A régi súly­egységek abszolút súlyának gyakori és igen szövevényes változására nem térünk ki, csak néhány magyar vonatkozású intézke­dést idézünk fel. Zsigmond király 1405-ben tette kötelezővé, országos súlyegységgé az ún. budai márkát (245,54 g). A XVIII. szá­zadban használatos volt a budai font (611,13 g). A magyar és az osztrák súly­ egységek eltértek egymástól, s nemzeti tö­rekvésünk jegyében igyekeztünk is meg­tartani ezt az elkülönülést a birodalmi egy­ségesítő törekvésekkel szemben.
 
Végül, az 1715. évi országgyűlés a po­zsonyi mérték jóváhagyásával tulajdonkép­pen a bécsi mértéket tette hivatalossá, egészen a metrikus rendszer bevezetéséig, 1876. január elsejéig (1874. VIII. tc.). Az 1871-ben kiadott első Magyar Gyógyszer­könyv előrelátóan már a metrikus rend­szert használta. A bécsi mérték súlyegysége az 560,011 grammos bécsi kereskedelmi font volt, ami 32 latra oszlott. A márka, ami a font fele, 16 lattal volt egyenlő. A gyógyszerfont 420,008 grammnak felelt meg.
Kisebb egységei:
Uncia               35,00 g
Lat                   17,50 g
Drachma          4,38 g
Scrupulus         1,46 g
Szemer            0,07 g
Ez esetben is idézhetünk példákat a nyelvi tükröződésre. A scrupulus aggályt, kövecskét, lelkiismereti kétséget jelent. A szemer mai szóhasználatunkban ,sze­mernyi", melléknévként és főnévként is je­len van, rendkívül csekély, parányi, csöpp­nyi, illetve igen kis mennyiség jelentéssel: „A közleményekben soha egy szemernyi igazságot nem talált" (Kosztolányi), vagy „Egy szemernyit sem aludtam az éjjel".
 
Tudnivaló tehát, hogy a kereskedelmi mértékek nem voltak azonosak a gyógysze­részi mértékekkel. A súlyok külsőleg is el­tértek egymástól: a kereskedelmi súlysoro­zatot növekvő méretű csonka kúp alakú, külső, befoglaló tagjának a fedele díszítette. A gyógyszertári súlysorozat fatokban el­helyezett, tömör, négyszögű, s lemezsú­lyok is tartoznak a készlethez.
 
A szakmatörténetet köznyelvi és szép­irodalmi példákkal párosítottam. A nyelvi elszíntelenedés ellen ható, lényeget meg­ragadó, találó kifejezések, szólások haszná­lata változatossá teszi nyelvünket. A rég­múlt gyógyszerészettörténeti fogalmai szó­beli kifejezőkészletünk részévé váltak, s egyben megörökítik a patikusok hivatását és annak múltját.
Az olvasókra bízom, hogy írásommal ki­pótoltam-e lattal a fontot?
 
Mohos Márta
múzeumi főosztályvezető,
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
 
(PIRULAtrend. Patikák gazdasági
magazinja, 2005/8. december, 36. oldal)
 
Fotó: Füzeséry Éva, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum

 

?Lat pótolja ki a fontot" (Mohos Márta)