„Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” (Máté 6,28-29) – szól az egyik legismertebb, virágokkal kapcsolatos igehely a Bibliában, amely számos, egy-egy apostolhoz vagy más szenthez kapcsolódó növényt említ. Ugyanakkor nemcsak a Szentírás, de a világ különböző részein olykor a népnyelv is összekapcsolt egy-egy kedvelt virágot az általa tisztelt emberrel.
 

  
        forrás                                                                                  forrás
 

Ferenc pápa földrészén, Dél-Amerikában él a liliomok rokonságába tartozó inkaliliom (Alstroemeria) nemzetség. Ennek egyik, Peru, Chile és Argentína területén őshonos – Alstroemeria ligtu nevű faját nevezik „Szent-Márton-virágnak”. Szép, 50-60 cm magas, gumós évelő virág, számos nemesített fajtával. Utóbbiak széles-tölcséres, felálló virágai rózsaszín, narancs vagy sárga árnyalatúak, eltérő színű pettyekkel és csíkokkal.  Kivételes vázatartósságuk miatt elsősorban vágott virágok, így nálunk – Szent Márton szülőföldjén – mindenekelőtt a virágkereskedelemben találkozunk velük.

 

A régi gyümölcsök hazája főként Nyugat-Ázsia, s a legnemesebb gyümölcsfajták onnan kerültek Európába. A körte (Prunus communis) valószínűleg Kisázsiából származó fajtája a „Téli Kármán-körte”. Kármán egy török népcsoport és város neve a mai Törökországban. A török időkben a Balkán-félszigeten át hazánkba is eljutottak ipari és kertészeti termékeik. E fajta azonban már a római időkben is bekerült Pannóniába.

Régi gyümölcsészek (pommológusok) szerint Márton püspök is kedvelhette, hiszen vitt belőle magával Savariából, amikor 374-ben megválasztották Tours püspökének. Frank honban jutott belőle Rémy érseknek is, aki ezt a finom körtét a jó keresztény (bon chrétien) Clovis királynak ajánlotta. Így aztán a „Téli Kármán-körte” a „Bon-chrétien d’hiver”, „Szent Márton körtéje” és „toursi körte” neveken terjedt el és lett népszerű Franciaországban.

A 18. században Magyarországon eltűnt, majd az 1930-as években tért vissza hozzánk, mint nyugat-európai fajta. fája hatalmas, hosszú életű; gyümölcs nagy, dudoros, édes, leves és illatos. Szeptembertől szedhető, január-februárig jól tárolható fajta.

 

Az 1818-ban írásba foglalt első magyar tájmonográfiában az Őrség vidéke kapcsán így fogalmaz Zakál György: „a ketske tsötsü a Sz. Mártony szöllö, a’ mely késön erö fanyar”. Az októbertől érő kecskecsöcsű csemegeszőlő-fajta ma is közismert. Képszerű elnevezése egyfajta metaforikus terminus, utlava a szőlőszemek alakjára, mivel bogyói nagyok, hosszúkásak, két végük elhegyesedő. Magyarországon a fehér, fekete és piros kecskecsöcsű szinte minden borvidéken ismert volt még a közelmúltban is; a 19. század végi filoxxéravészt megelőzően nagy mennyiségben termett szerte a Kárpát-medence szőlőhegyein. Elterjedése szerint vélhetően még a rómaiak hozhatták ezt a fajtát Pannóniában dél-európai, mediterrán vidékekről. Erre utal az a Baranya-megyei leletként ismert Liber oltárkő, amely tartalmazza a kecskecsöcsű szőlő nevet. Minden bizonnyal Magyarország valóban egyik legrégebbi szőlőfajtájáról, szőlőfajta-elnevezéséről van szó, hiszen első magyar nyelvű emlékünk róla az 1405 körülkeletkezett Schlägli szójegyzék, amiben mint „kecche chechew zele” kerül említésre. Ez az adat egyben arra is utal, hogy az ampelografusok szerint kisázsiai eredetű szőlőfajta magyarországi elterjedése már bizonyosan a török kor előtti időkre tehető. A vasi tájnyelv ugyanakkor használta a szentmártoni szőlő elnevezést is, egyértelműen konkrét szőlőfajtára való utalás nélkül, értve ez alatt a fattyúhajtásokon később kifejlődő, ezért nem nagyon beérő, savanyú szőlőt termő fürtöket. A Zongor Ferenc által lejegyzett Ság-hegyi néphagyomány szerint „a szentmártonyi szüöllüöt kuorúhattyák”, avagy „kórálhatják”, tehát gyűjtögethették a szőlőgazda tulajdonosok engedélyével, nyilvánvalóan a szegény népesség tagjai.

 

Szent Márton Jubileumi Évben Szent Márton körtéjéből ültetünk egy-egy csemetét Szombathelyen a Püspöki Palota kertjébe és a Vasi Skanzen Márton-hegyére; utóbbi helyre a Szent-Márton-szőlő tőkéivel együtt.
 

forrás: Martinus IX/11, 2016 november, 10. oldal (ld. melléklet)