A Jászokról vázlatosan

A Jászokról vázlatosan
 
Mivel az életemben két Társaság tölt be fontos szerepet, szeretném megismertetni a MEBT tagjaival is a Jászságot és egyúttal felhívni mindenki figyelmét a Jászok Társaságára a Jászok Egyesületére, mely összefogja és irányítja a területén lévő 18 település, valamint az onnan elszármazott „jász atyámfiai” kulturális és mozgalmi életét.
 
A Jászságban minden településnek van Hagyományőrző Egyesülete, Baráti Köre, az elszármazottaknak pedig ezekhez kapcsolódó budapesti Csoportja, amelyek mint tagok kapcsolódnak a Jászok Egyesületéhez.
A Jászság „fővárosában” Jászberényben van az 1874-ben alapított Jászok Múzeuma, mely nem csak az interneten, hanem a valós világban is meglátogatható. Csak Jászberényig kell menni, és máris megtekinthető több különleges kiállítás: „A jászok élete”, a„Lehel kürtje”, a „Jászok viselete”, egy „Iskolatörténeti kiállítás”, és a „Szabadságharc gyermekhősei”, mely az 1848-as forradalomban küzdő, és sokszor elhalálozott gyermekeknek állít emléket.
 
 
Megjegyzésként néhány alapvető információ a jászokkal kapcsolatban:
 
 
1. Név: A nyelvészeti kutatások alapján a jász név az „ászik” törzsnévből ered. A hagyományos nyelvészeti elképzelés szerint orosz vagy délszláv közvetítéssel jutott a magyar nyelvbe, és így került elejére a „j” hang. Egy újabb elmélet azonban egy csuvasos típusú török nyelvből vezeti le (Róna-Tas András). Latin nyelvű okleveleinkben philistaeai, philistaei seu jazones vagy jazini néven említik őket. A 18. századig a bibliai filiszteusok leszármazottainak tartották őket, majd ezt követően a római kori jazigokkal azonosították a jászokat nevük hasonló hangzása alapján. A néphagyomány szerint a név az „ijász” szóból ered.
 
2. Nyelv: Az 1422-es szójegyzék alapján, mely egyetlen nyelvi emlékünk, és egy oklevél hátoldalán maradt fenn, a jászok nyelve indoiráni volt. A lovat például bah-nak, a vizet dan-nak, a húst fit-nek, a tojást jaica-nak, a búzát manuona-nak, a bort sana-nak nevezték. Mátyás király korában, 1474-ben még önálló, részben pogány népként éltek nagyrészt a mai Jászság területén. Ekkor alapított a ferences rend hittérítő célzattal rendházat Jászberényben. A következő évszázadban a jászok már teljesen összeolvadtak a magyar lakossággal, és nyelvüket elvesztették, de azért egymást sokan még ma is így köszöntik: „daban horz”.
 
3. Eredet: Gyárfás István szerint a jászok a hun scytha néptörzs egyik ágát alkotják és a hyksosoktól (királyi pásztorok) származtathatók, akik Kr. e. 2500 körül Egyiptomban telepedtek le, miért is az Aethiopok philisteusoknak, azaz beköltözötteknek nevezték el őket. Kr. e. 1541-ben az aethiopok kiűzték Egyiptomból a philisteusokat, mire azok Palesztinába vándoroltak, ahol a zsidók az egyiptomi fogság idejében (Kr. e. 1706-ban) már megismert, philisteus névvel illették őket továbbra is. Palesztinából 1314-ben újból kiűzték a philisteusokat, akik aztán a Maeot tava környékére, onnan pedig hazánkba költöztek. Itt a philisteus szót magyarra jásznak fordították ugyan, de a régi latin oklevelekben változatlanul a philisteus néven szerepeltek.
A jászok legközelebbi rokonai a Kaukázusban ma is élő oszétok. Törzseik a Kr. e. 3.-2. század óta név szerint ismert ászik közé tartoztak, melyek a Szir-darja mellett művelték földjeiket. Kr.e. 129-ben Szogdia és Baktria urai is voltak. Birodalmuk Kr.u. 350-ben dőlt meg a hiungnu (hun) törzsek támadásának a hatására, akik korábban Kr.e. 43-ban már komoly csapást mértek rájuk – ezt követően hagyta el az ászik nagy része a közép-ázsiai őshazát, és ment a Kaukázus vidékére, ahol a rokon alán népek közé olvadtak be, akiket ettől kezdve szintén ásziknak kezdtek nevezni. Dzsajháni (8. sz.) arab földrajztudós két alán törzsről tud (duhsz-ász és tuval-ász). Később az alán és ászi felváltva szerepel a mohamedán forrásokban, mint a kunok kelet-európai területeinek földművesei és katonai segédnépei. Kr.u. 1116-ban a Don mellékén találjuk őket, mint a kun városok védőit, és egyes elméletek szerint ezekből az időkből származik a magyarországi jászok közös jelképe, Lehel kürtje.A mongol támadásokat azonban az oroszokkal szövetkezve sem sikerült feltartóztassák, első telepeseik előlük menekültek a Kárpát-medencébe a kunokkal együtt IV. Béla király korában. 
A tatárjárás után még jelentős népességük maradt a mai Moldva és Havasalföld területén (= Cumania, vagyis Kunország keleti része), ahonnan 1283-ban a bizánci császár 10000 jászt telepített be birodalma védelmére. 1330-ban Angelinon Dulcert térképén Moldva ezért szerepelt Alani néven – emléküket Iaşi / Jászvásár város neve ma is őrzi. A helyzet 1342-ben változott meg, amikor Moldvában I. Bogdan román vajda telepedett le.
 
4. Hazai történetük: A tatárjárás előtt, 1239 tavaszán érkeztek ide Kötöny kun király (kán) vezetésével, de kárpát-medencei betelepedésük csak a 14. században zárult le.
A magyar néppel való együttélés szabályait a bánmonostori egyezményben rögzítették (1240). Törzsterületük a Zagyva-Tarna-Ágó patak vidéke lett. Önálló népként először Károly Róbert egyik oklevelében szerepelnek (1323) „jazon” néven – addig mindig a kunokkal közös kötelékbe sorolták őket. Az oklevélben megnevezett személyek még alán-oszét és török (esetleg kun? eredetű) neveket viseltek. Bár sokan áttértek a keresztény hitre, és a bizánci rítust vették át, a korábbi pogány hitvilág egy részét is megőrizték – ásatások bizonyítják például lovas amulettek viselését. A régészeti kutatások alapján csak a XV. században alakult ki náluk a teljesen letelepedett életmód, addig a „kettős kultúra állapotában” éltek (Pálóczi Horváth András). Közjogilag a kunokhoz kapcsolódtak.
A török hódoltság idejét átvészelve az Alföld újra benépesítésekor több helyen is megtelepedtek, legtöbbjük a szinte elnéptelenedett Kiskunságba költözött. Székekbe szerveződtek (Berény-, Árokszállás-, Fényszaru- és Négyszállás-szék), melyek élén kapitányok álltak, akik a nádor alá tartoztak. Az önálló bíráskodás és igazgatás mellett 1696-tól a kunokkal együtt saját adózási gyakorlatuk is lett, mely alapján létrejött a Jászkun Kerület (mai Nagykunság, Kiskunság és Jászság). Ez egy olyan közigazgatási egység volt, mely a vármegyei hatóságtól függetlenül intézte a jászság belügyeit 1876-ig. Ekkor a területet a környező vármegyékbe osztották be.
Népük szabadsága azonban az 1702-ben megszűnt: I. Lipót császár eladta a területet a Német Lovagrendnek, ahol a jászok ettől kezdve jobbágyi sorban éltek (1731-től már a Pesti Invalidus Ház birtokaként). Szervezkedésük eredményeként 1745 május 6-án Mária Terézia kiváltságlevélben adta vissza szabadságukat 570000 rajnai forint és katonai kötelezettség fejében. Ezt nevezik Jászkun Redemptiónak („önmegváltás”). Ettől kezdve szabadparaszti jogállásban éltek, és új jogrendet alakítottak ki, mely 1848-ig hivatalosan érvényben volt, utána szokásjogként élt tovább.
 
5. Népi kézművesség: A népművészet célja a mindennapi élet megszépítésére, hangulatossá tétele volt, éppen ezért a hétköznapi tárgyakon lelhető fel. Lakás és ruha díszítésére szolgáltak például a csipkék, melyek közül elsősorban a vertcsipkét készítették (további formák a varrott-, fonott-, csomózott-, rece-, horgolt- és kötöttcsipke).
Az étkezésekhez díszes edényekben tálaltak. Kiemelkedő fazekasközpontok Mezőtúron, Tiszafüreden és Karcagon találhatók, ahol bőségesen készülnek véséssel, karcolással vagy festéssel díszített tálasedények (tálak, tányérok, csészék), folyóedények (kancsók, korsók, kulacsok, butellák) és apróbb tárgyak (fűszer-, cérna-, és virágtartók). Az egyes stílusok a fazekascsaládokra jellemzőek - Mezőtúron Badár Balázs és családja, Karcagon Kántor Sándor munkássága volt meghatározó. 
A Jászság hímző művészete a szűcshímzésben teljesedett ki, mely gazdag motívumkinccsel bírt. A hosszúszőrű juhok erősebb bőréből a szűcsmesterek subát, ködmönt készítettek, majd először színes, utána zöld fonállal kihímezték. Egy férfi subára átlagosan 14-16 birkabőrt dolgoztak fel.
A fafaragók bicskájukkal karcolással és véséssel alakítottak ki díszítősorokat a fában, leggyakrabban forgórózsa, tulipán, szegfű, leveles ág vagy farkasfogas formákból. A falusi háztatás alapberendezéseit, a faragott bútorokat, falitékákat, tükrösöket, tálasokat díszítették. Jászszentandráson ma is élnek népi bútorkészítő kézművesek.
Régebben a kenderből, lenből készült vászon- és a birkaszőrből szőtt gyapjúszőttesek egyaránt elterjedtek voltak. Az egyszerű csíkok ritmikus váltakozása mellett mintakincsükben megtalálhatók a fogazásos és fésűs variációk, a szedettes csíkok, és a bogos, mely a kidomborodó hurkákkal plasztikusabbá teszi a felületet. Manapság néhány szövő az ősi nomád mintakincs felelevenítésével is próbálkozik, és rongyszőnyegeket is szőnek. 
Ha valaki ki akarja próbálni a jászok mesterségeit, érdemes Tiszavárkonyba menni, ahol a Népművészeti Alkotóházban a helyi népi kézművesség számtalan ágát meg lehet ismerni.
 
 
Akit pedig bővebben érdekelnek a jászok, számos könyvben tájékozódhat, melyek közül sok a Jász Múzeum kiadványa – honlapján keresztül akár meg is rendelhetők. Néhány további könyvet is érdemes megnézni:
Horváth Péter, Értekezés a kunoknak és jászoknak…….állapotjukrúl 1823.
                        Hasonmás kiadása 1994-ben.
Gyárfás István, A Jász-kunok történet, Bp. 1870.
                         Hasonmás kiadása 1992-ben.
Herbert János, Jászárokszállás nagyközség monográfiája 1927.
Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép, Budapest 1997.
Papp Ildikó Katalin, A jászok, Szeged 1999.
Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun Kerület igazgatása 1745–1876, Debrecen 1996.
Pintér Jenő: Jászberény rendezett városú város levéltárában levő kiváltságlevelek és oklevelek gyűjteménye, Jászberény 1910.
Szabó László: A jász etnikai csoport I., Szolnok 1979.
Bánkiné Molnár Erzsébet: Jászok és kunok a magyar történelemben, Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Gulyás János: A Jászság és Dósa, Jászdózsa 2001.