Idén, 2018. január 18-án elhúnyt Társaságunk alapító tagja és örökös tiszteletbeli főtitkára, Cilike. A Farkasréti Temetőben vettünk tőle örök búcsút. Nélküle talán nem is létezne a Társaság.
Azok számára, akik nem tudtak jelen lenni, itt mellékeljük a gyászbeszédet.

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,

Az egész édes, megszokott világot,

Rámástul sok, sok kedves drága képet

És egy pár szál préselt virágot,

Vinnék sok írást, magamét meg másét,

Sok holt betűbe zárt eleven lelket,

S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

Megüzenném a hulló leveleknek.

 

Vinném a tájakat, hol életemben jártam,

A hintám, amelyen legelőször szálltam.

A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,

A tollam, mert nem tudok mással írni.

 

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném… én istenem, mi mindent vinnék!

Mi minden futna át gyötrődő lelkem alagútjain.

Olvasgatnám az ablakok sorát,

Simogatnám a fecskefészkeket,

S magamba színék minden verkliszót,

Mint bűbájos mennyei éneket…

 

Utánam honvággyal tekintetnének

Az ajtók mind, és mind a pitvarok,

Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –

És mindent itt hagyok.

 

Tisztelt gyászoló család, bánatban osztozó rokonok, barátok, ismerősök, Tisztelt Emlékezők!

 

Megrendült szívvel, könnyező szemmel, és fájó lélekkel kellett ma találkoznunk egy olyan alkalomból, amelyet senki sem vár, és amelyre mindenki félelemmel gondol.

Ismét próbára tett bennünket a kegyetlen halál, elment közülünk valaki, akit már nem nyomasztanak a hétköznapok gondjai, és nem kínoz semmilyen testi betegség.

A halál elragadta őt könyörtelenül az élők sorából. Most itt, a földi maradványok láttán testközelben érezzük az elmúlást, és torkunkat görcs szorítja el. A vér lelassul ereinkben, az idő megáll most felettünk.

Mindannyian tudjuk, hogy előbb vagy utóbb, mindannyiunknak távoznunk kell, miért hát mégis, amikor ez a bizonyosság valóra válik, mégsem akarjuk elhinni, nem tudunk beletörődni?

 

Születünk, élünk és meghalunk. Milyen egyszerű dolog ez. Nem kell magyarázat, hogy megértsük, a szültésével mindenki magával hozza a halált is.

Életünk csak bérelt szállásunk, ideig-óráig az otthonunk. Az ember élete a világmindenség végtelen folyamatában csak egy múló, rövid pillanat, mégis mennyi minden: öröm és bánat, boldogság és keserűség, munka és fáradtság, szeretet és odaadás fér el benne. Az emberi életet ezek a dolgok töltik meg tartalommal, melyek megszépítik, kiteljesítik és értelmet adnak annak.

Fiatal korunkban az élet csábítóan mosolyog ránk, virágot szór életutunkra, és mi azt hisszük, ezek a virágok elkísérnek a koporsóig. Azután rájövünk, hogy az életünk egy küzdelemsorozat, amely önálló életünk kezdetén indul el.

Küzdünk, hogy szebb, jobb, könnyebb életünk legyen, szakadatlanul dolgozunk azon, hogy minden tervünket valóra válthassuk, és sokszor nem akarjuk tudomásul venni, hogy pihenni is kellene, élvezni az életet.

Azután hirtelen megszakad a fonál, a munkánk befejezetlen marad, és csak az itt maradók érzik az elmentek hiányát…

 

Tudjuk, emberi értelemmel felfogjuk, hogy minden életnek elmúlás kell legyen a vége. Itt kell hagynunk örömeinket, bánatainkat, szeretteinket.

Tudjuk, hogy az idősebbeket a fiatalabbak váltják fel, és folytatják elődeik megkezdett útját. De mégis, az elmúlás, a halál mindig szomorú esemény az ember életében. Minden búcsúzás fájó, de az utolsó, amikor nem éltet már a viszontlátás reménye, amikor örökre el kell válnunk valakitől, aki a miénk volt, ez a a búcsú a legfájdalmasabb.

S most a legfájdalmasabb búcsú perceiben idézzük fel még egyszer azokat a történéseket, eseményeket, amelyek hatottak ránk, s amelyeket elhunytunk megélt.

 

Egyetlen esemény sem volt ezelőtt ennyire végérvényes. Eddig mindig adódtak lehetőségek az újrakezdésre. Mindig megadatott az ébredés, még a legnyugtalanabb éjszakák után is. Megvolt a búcsúzások után az üdvözlés lehetősége, az elmenetel után a hazatérés. De egyetlen pillanat sem volt ennyire végérvényesen az utolsó.

Most azonban közvetlen közelünkből veszítettük el Lőrincziné Sípos Cecíliát, akitől ma őszinte gyászban elbúcsúzunk. Cilike 86 évet tölthetett közöttünk.

 

Gyermekkora nem volt felhőtlen, négyévesen elveszítette édesanyját, édesapja újra nősült így  lett egy idősebb nővére is.

 

Szerette a sportot, aktív sportoló volt 20 éves koráig, vívásban ért el országos sikereket.

 

Közgazdasági gimnáziumban érettségizett 1950-ben, ahol külkereskedelmi-pénzügyi ismereteket is szerzett.  Ezután külkereskedelmi vállalatnál kezdett dolgozni, majd két év után a Külkereskedelmi Minisztérium munkatársa lett, ahol kitartó szorgalmának, precíz munkájának köszönhetően szép karriert futott be a következő évtizedekben.

 

Színes és mozgalmas életútját tekintve, Cilike sikeres, szerencsés ember volt. De mindenért keményen meg kellett dolgoznia és küzdenie, a különböző külkereskedelmi minisztériumi pozíciókban is. A Minisztériumnak 40 évig volt munkatársa, ahol munkáját több alkalommal is dicsérettel, kiküldetésekkel jutalmazták.

 

Magánélete is szerencsésen alakult, harmonikus házasságban élt mindkét férjével, akikkel sokat utazgatott a világban.

 

Már fiatalon, a 20-as éveiben, kinyílhatott számára egy másik, színesebb világ. Először Egyiptomba került, hazánk kereskedelmi kirendeltségére, ahol nagyon jól érezte magát. Itt ismerte meg első férjét is, Keglovics Györgyöt, akivel 1959-ben kötött boldog házasságot, ami 24 évig tartott. Ebből a házasságból egy gyermeke született, akit sajnos néhány hónap múlva elveszített.

 

Györggyel házaspárként többször dolgoztak együtt is külföldi kiküldetésben, pl. Iránban, ami nehéz időszak lehetett az akkor zajló forradalom miatt. Később Ausztráliában, majd minisztériumi nyugdíjazása előtt ismét három év Egyiptomi kiküldetés következett, de most már özvegyként.

 

Az egyiptomi kultúrához is szoros szálak fűzték.Így aktív nyugdíjasként 1995-ben kezdte szervezni a budapesti Magyar-Egyiptomi Baráti Társaságot, amit főtitkárként is sikeresen vezetett néhány évig.

Ekkor találkozott régi minisztériumi kollégájával, második férjével, Lőrinczi Dénessel, aki ekkor már szintén nyugdíjasként saját külföldi vállalatát vezette. A szerencsés találkozásból néhány év múlva házasság lett, és több mint 10 évig együtt éltek és dolgoztak a kellemes klímájú Cipruson.

 

Sajnos az idős korral járó betegségek véget vetettek ennek a szép időszaknak, rövid kórházi szenvedés után január 18-án hunyt el Cilike. 

Mély fájdalommal búcsúznak:

Családja, szerettei

a Magyar-Egyiptomi Baráti Társaság tagjai

kedves barátai, ismerősei

 

Búcsúznak mindazok, akik ismerték és szerették őt, azok is, akik eljöttek a mai napon, és azok is, akik gondolatban vannak most közöttünk.

 

Könnyeket hullathatsz, mert elment,

Vagy mosolyoghatsz,

Mert élt.

Becsukhatod szemed,

S kívánhatod, hogy visszajöjjön,

Vagy kinyithatod szemed,

S láthatod, mi mindent hagyott hátra.

Emlékezhetsz rá,

S csak arra, hogy elment,

Vagy ápolhatod emlékét,

Hogy tovább élhessen.

/Ismeretlen szerző/

 

Tisztelt gyászolók!

 

Egy tartalmasan, értelmesen élt élet zárult le azon a napon, amelyben benne voltak a találkozások, búcsúzások, az örömek és bánatok, minden, amit Cilike jelentett.

 

Adjon némi vigaszt az a tudat, hogy tiszta szívvel fogadta mindazt az örömet és szépséget, amit az élet kínált számára, de elfogadta és méltósággal hordta azokat a terheket is, amelyeket a sors reámért. Most itt hagyta szívének minden szeretetét, a számára fontos emberi értékeket.

A halál és a szeretet gyásza ebben a pillanatban egyszerre vesz körül bennünket. Újfajta kapcsolat ez, amelyben meg kell merítkeznünk. Meg kell tanulnunk egy új, belső párbeszédet lélektől lélekig.

Természetes volt a lénye közöttünk. Nem volt szükség arra, hogy megfogalmazzuk, mit is jelent nekünk. Ennek most van itt az ideje. Életének évtizedei most már megőrzik maradék titkukat. Amit magából ismerni engedett másoknak, az tartalmas, tiszta gondolatokkal, számtalan fontos emlékkel, és  rengeteg szeretettel teli, becsületes életutat mutat nekünk.

Mindannyian, akik szerették őt, dacoljanak az elmúlással. Őrizzék meg az emlékét, és maradjanak olyanok, amilyennek ő szerette önöket. Önmagukért, egymásért, őérte.

 

Jó ember volt, és szerette Önöket. Hálás volt mindazért a szeretetért és gondoskodásért, amit Önöktől kapott. Békében távozott, és bár egyedül ment az úton, nem magányosan, mert szeretetük elkísérte őt. S most már örökre vele is marad.

Ha megtehetné, hogy segítsen a bánatot elviselni, akkor azt kérné a hozzá közel állóktól, hogy ezentúl mindig mosollyal a szemükben gondoljanak rá, és életének azokat a mozzanatait idézzék fel, amikor a legboldogabb volt, amikor az élet szerette őt.

Szavakkal már nem tud elköszönni, de Henry Scott soraival most ő is elbúcsúzik.

 

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog…

valójában  csak átmentem ide a szomszéd szobába.

Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk

egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.

Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj

velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is

beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess

ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.

Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám – emlegesd fel

a nevem nap, mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne

árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba

kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.

Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a

folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,

hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok

a közeledben – egészen közel. Nincs semmi baj.

 

 

Tamási Áron írónk így fogalmazott: „Azért jövünk erre a világra, hogy más legyen, amikor kimegyünk belőle.”

Azt hiszem, most mindannyian érezzük, más, jobb, színesebb lett a világ, hogy Cilike is részese volt.

Már csak egyetlen dolog van, amit még érte megtehetünk: gondolatainkat reá irányítva, szívünkben az iránta érzett szeretettel induljunk el, és kísérjük el utolsó földi útjára.

 

 

Sírnál:

Tisztelt gyászolók!

 

Itt állunk a temetőkertben, Cilike végső nyughelyénél. Már csak annyit tehetünk, hogy hajtsunk fejet egy ember előtt, aki útja végéhez ért, és köszönjük meg a sorsnak, hogy ismerhettük őt, hogy együtt járhattuk vele az utat.

Sikerek és kudarcok kísérték ezt az utat, életének voltak boldog, és bizonyára voltak boldogtalan pillanatai is, mint ahogyan mindannyiunknak vannak. De járta a maga útját, és megharcolta a maga harcait. Most távoztával itt hagyta életének üzeneteit, a számára fontos emberi értékeket.

 

Tudniuk kell, hogy minden elmúlás figyelmeztetés az itt maradottak számára, és minden távozó életünk fontosságát mutatja meg.

Távozásával Cilike is azt üzeni, hogy az élet csodálatos, de csak egyszeri és megismételhetetlen.

Ezért éljünk úgy, hogy amikor távozunk, azok, akiket itt hagyunk, ránk is olyan szeretettel emlékezzenek majd, mint ahogyan ő fog élni szeretteiben.

 

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

/Juhász Gyula/

 

Cilike, nyugodj békében! Szép álmokat!

Farkasréti Temető, 2018. február 18.
Sólyomné Szilágyi Mária