Ehnaton fáraó nagy Aton himnusza

Ehnaton fáraó nagy Aton himnusza
(Molnár Imre fordítása, Gyönyörűség dalainak kezdete. Budapest 1973)
 
Tündökletesen ragyogsz Te az ég horizontján,
eleven, tiszta korong!
Amikor megkezded az életedet,
feltűnve az ég keleti széle felől,
gyönyörűséged betölti mindenhol a földet.
Szép vagy te, hatalmas vagy, ragyogó vagy,
minden földek fölött fenn állsz a magasban.
Sugarad országok hosszú sorát foglalja magában,
s mindazt, a határt, ami tőled kapta a létét,
mert magad vagy Ré.
Te elérsz a világ pereméig,
s azt leigázod egyetlen drága fiadnak.
S bárha te távol vagy,
sugarad itt lobban a földön.
Ott vagy az arcokon is,
bár lebegésed senki se látja.
 
Hogyha lehullasz az ég nyugati horizontján,
éjbe sötétül a föld, a halál bús állapotába.
Kamaráiban aluszik az ember,
betakarva fejét,
s az egyik szemről nem tud a másik,
kirabolhatják vagyonából,
lapuljon bár a fejének alatta,
nem veszi észre.
Barlangüregét odahagyja a gyilkos oroszlán,
mindenhol mar a féreg.
Egy, ami fénylik: az éji sötét,
hallgat a föld szakadatlan,
mert a teremtő
nyugszik az éj horizontja alatt.
 
Világos lesz a világ,
amikor fölkelsz az egek horizontján,
s izzol egész napon át, tűz-fényű korong.
Tovaűzöd az éjt, sugarad mindenfele árad.
A két föld ünnepet ül,
ami él, eleven lesz újra, feléled:
Te költöd fel az embert.
Megfürdeti testét,
felölti ruháját,
s a te felragyogásodat üdvözli a karja.
Az egész ország munkálja a dolgát,
abraktól megelégül az állat,
zöldelnek a fák, a palánták,
fészkeiken szökdösnek a kismadarak,
a Te lelkedet dicsőiti szárnyuk.
Mindenik állat szökdécsel a lábán,
minden, mi röpül, mi leszáll,
mind-mind eleven, mert rájuk ömöl sugarad.
A hajók a folyón úszhatnak lefelé
vagy szemben az árral,
mindenhova elvisz az út,
ha fölragyog orcád. Kipattan eléd a folyóból a hal,
fényed a tenger mélyeit is tisztán beragyogja.
 
Te vagy az, ki a férfiú-nedvet
meghízlalod asszonyi testben,
ki az emberi magzatokat alakítod,
táplálod a kisfiut az anya-méhben,
s megcsendesíted zokogását.
Dajka vagy immár az asszonyi méhben,
Te adsz levegőt mindennek s életet is Te
minden születettnek.
Kibuggyan a magzat a méhből,
megszületik s beszívja a jó levegőt:
légzésre Te tárod a száját.
Szükségleteit Te szabod meg.
Tojásban a csirke csipog,
Te látod el ott levegővel,
Te élteted ott is.
Te duzzasztod egészre, tanítod,
hogy feltörje tojását,
s a tojás héját odahagyja,
s erejétől telve, csipogjon,
lépkedjen a lábán,
burkától megszabadultan.
 
 ehnatoncsaladja-sztelereszlet.jpg
(Ehnaton és családja áldozatot mutat be Atonnak egy Kairóban látható sztélén. Részlet)

Alakzataid: csupa változatosság,
s megannyi titok!
Párja-nincs, egyetlenegy isten!
Kedvedre megalkottad a földet,
egyes-egyedül Te,
a nyájat, a barmot, az embereket,
mindent, ami él csak a földön,
ami lábon jár, ami szárnyával felszáll a magasba,
s távoli földeket is.
Szíriát, Kust, s az egyiptomi földet.
Te rendelsz minden embert a helyére,
szükségletüket is Te szabod meg.
Tápláléka vagyon minden elevennek,
s kiszabott az élete-útja.
Más-más a beszédben a nyelvük,
ugyanígy más-más az alakjuk,
bőrük színe is más.
Az idegent mássá avattad.
 
Te teremtetted meg a Nílust
az alvilág üregében, szavaidra buzog fel a földből,
hogy életet adjon a népnek:
olyat, aminőre magadnak alkottad a népet.
Te vagy mindnyájunknak ura,
ki javunkra kelsz föl az égen,
méltóságteljes, nappali fényű korong!
Te éltetsz távoli földeket is,
Te küldted az égből a Nílust,
hogy alápatakozzon a földre,
hogy hullámát a hegyek közt hányja magasra,
akárcsak a tenger,
s öntözze a falvak földjeit és legelőit.
 
A Te terveid oly ragyogók,
örökéletnek fejedelme!
Az égbeli Nílust
idegen földek örömére Te adtad,
s minden föld lábasjószágainak;
Egyiptomba az alvilágból jön a Nílus.
 
A Te sugaraid dajkálják mindenhol a földet,
a mező számodra terem, neked él,
életre te hívtad az évszakokat,
hogy mindennek, ami lett,
élete védve legyen.
A telet hűs enyhületükre,
s a nyarat, hogy Téged ízleljen az ajkuk.
 
Megalkottad a messzi eget,
hogy benne ragyogjál,
hogy mindazt láthassa szemed,
aminek Te adtad a létét,
egyes-egyedül Te,
kúszva zenitre törő
eleven-fényű koronog,
Te tündöklő, ragyogó,
távoli s oly közeli.
Millió alakot hoztál életre magadból,
szántóföldeket, városokat, falukat,
folyókat és utakat.
téged szemtől szembe lát a tekintet,
mert a világ felett te vagy a nappali-fényű korong.
 
A szívem mélyében lakozol Te,
énrajtam kívül más nem is ismer,
csak Noferheperu-Ré-User-Ré, a fiad.
Értelmet néki te adtál,
hatalmad, okos tanácsaid által.
Karodban született meg a föld,
ahogy megalkottad Te magad.
Amikor felkelsz, eleven,
ha te elnyugszol, belehal,
Te magad vagy az élet-idő,
s a halandók általad élnek.
A szemek ragyogók, ha Te fénylesz,
s ha lehullsz nyugaton, megtorpán a munka.
Azóta lakoznak lábakban a mozdulatok,
mióta Te adtál földet alájuk,
s felajánlottad a fiadnak,
a testedből születettnek.
Felső és Alsó Egyiptom urának,
az Igazságból fakadónak,
Noferheperu-Ré-Uaen-Rének, a két ország urának,
a Nap szülöttjének, az Igazságból fakadónak,
Ehnatonnak, a diadémok urának,
kinek élete hosszú legyen;
s a királyi szép feleségnek,
két ország úrnőjének, az Ő jegyesének,
Nofernofruaton-Nofretetének,
aki éljen és legyen ifjú
örökkön örökké!