Szinuhe irodalmi magazin: Bentres sztélé

Rádió: 
Fáraók földjén
Adás dátuma: 
2010, December 17
Szinuhe magazin / KONTAKT Rádió

(87,6 MHz)

2010 december 17.
 
A műsor témája
- Jön a Karácsony
- Az előkerült témák: Bentres sztélé, a sztélé fogalma, Honszu, Hórusz, nyelvi változások a fáraók korában, Ramesszida kor, perzsa uralom, Ptolemaiosz kor, egyiptomi történelem-szemlélet, nacionalizmus.
 
Tartalom röviden:  
Bakhtan uralkodójának egyik leánya II. Ramszesz fáraó felesége lett. Amikor húgát démon szállta meg, és igen megbetegedett, apjuk Egyiptomból kért segítséget, hogy leánya rendbe jöjjön. A fáraó el is küldte először egyik tudósát, majd annak kérésére Honszu gyógyító szobrát, miután az isten másik alakja a kívánságra rábólintott. Alig érkezett meg Honszu-Thébában-Noferhotep szobra a bakhtani királyi udvarba, Bentres máris jobban lett. Így az ottani király nem is akarta visszaengedni a szobrot Karnakba. Egy éjjel azonban álmot látott, melyben maga a szobor kérte visszaküldését. Ekkor a király engedett az isten szavának, és Honszu-Thébában-Noferhotep szobra ismét 1 év és 5 hónapos úton visszajutott a Honszu-a-gondoskodó templomába.
 
Irodalomtörténeti kitekintés:  
A sztélét 1828-ban a hieroglifák megfejtője, Jean Francois Champollion találta meg a Karnaki templomegyüttes területén, az Amon-Ré templomkörzetében egy kisméretű, Ptolemaiosz-kori homokkőtemplomban. Ez több kis helyiségből állt, melyek előtt 4 oszlopos előcsarnok helyezkedett el. Körzetét vályogtéglafal határolta, és felvonulási út vezetett elé. A sztélé alapján feltételezhető, hogy gyógyító tevékenység folyt benne. Ennek módja talán incubatio lehetett, vagyis bent-alvás folyamán kapott gyógyító instrukciók révén kezelte az isten a hozzá forduló betegeket.
 
Maga a sztélé felirata vízszintes hieroglif sorokban meséli el a történetet, melyet a kezdeti királyi titulatúra alapján az Újbirodalomra lehet keltezni. A benne előforduló helyesírási sajátosságok, a nyelvi szerkezetek, szókincs és kifejezések azonban részben a 21. dinasztia idejében voltak használatosak, részben az I. Ptolemaiosz fáraó idején készült ún. Satrapa sztélével mutatnak hasonlóságot. Ezek alapján jelenlegi formáját már a Nagy Sándor halála utáni korszakban nyerte el. Tartalma és elhelyezése alapján a sztélék azon csoportjába tartozik, melyeket az emlék-sztélék közé sorolunk.  
 
Templomi elhelyezése pedig azt jelzi, hogy kultikus célt szolgált, története minden bizonnyal a gyógyulni érkezők számára nyújtott bíztatást, megerősítést, vagyis a templom papságának egy propaganda iratának monumentális megörökítésével állunk szemben. Önmagában a történet is Honszu isten gyógyító aspektusának, Honszu-Thébában-Noferhotep istennek a hatékonyságát hirdette az elmesélt gyógyulás ténye által, aminek csodálatos voltát csak megerősítette, hogy egy nagyon távoli országból is kifejezetten őt kérték, és pusztán megérkezésével a betegséget okozó démont meghátrálásra késztette.
 
Az egyiptomi betegség-felfogás szerint ugyanis a betegségek nem csak fizikai tünetek együttesét, vagy egyedi feltűnését jelentették, hanem olyan jelenségek voltak, melyek különféle isteni lények tevékenységének a hatására jöttek létre az emberben és állatban, tehát valójában isteni beavatkozások eredményei voltak. Éppen ezért a gyógyítás is akkor volt teljes, ha a betegséget okozó istenséget megbékítették, elcsábították vagy –üldözték a beteg szervezetből, esetleg meg is ölték. Az istenségek között szerepelhettek általánosan ismert, nagy templomokban is tisztelt istenek, mint például Szahmet, Amon vagy Széth, és speciális betegségdémonok, mint történetünkben.
 
Itt Honszu két különböző formájával találkozunk, akik egymással alá- ill. fölérendeltségi viszonyban álltak:  a gondoskodó Honszu döntött a teendőkről, és a gyógyításért kapott valamennyi ajándék az ő kincstárát gyarapította. Ebből a tényből ered az a feltételezés, hogy a sztélé állítása esetleg Honszu két különböző aspektusának a papsága közötti rivalizálás emlékét őrizte meg olyan formában, hogy az utóbbi istenség papsága egy régi történettel kívánta irányító szerepének ősiségét, a vezető szerep jogát igazolni. További adatok hiányában azonban ez csak feltételezés.
 
Tény azonban, hogy a szövegben számos archaizmus található, és ennek alapján nagy a valószínűsége annak, hogy a történet korábbi időkben már ismert volt. Ha tekintetbe vesszük a szövegben a különböző nyelvtani és stiláris fordulatokat, melyek legalább három egymástól eltérő időszak nyelvezetét tükrözik, akkor több száz éves hagyományra gyanakodhatunk. A klasszikus egyiptomi nyelvre utaló részletek esetleg utalhatnak arra, hogy az eredeti történet a kezdetben megadott uralkodó idejében alakult ki. A későbbi elemek lehetnek esetleg egy frissítés, átdolgozás eredményei, míg a Ptolemaiosz kori fordulatok a végső forma idejét határozzák meg.
 
A sztélé szövege mindjárt az elején a királyi rendeletek mintájára az uralkodó titulatúrájával kezdődik. Mindenki számára jól ismert név cseng ebből ki, II. Ramszesz fáraó neve. Aki ismerte feliratait, titulatúrájának további elemeit felismerte itt, ám ha igazán pontosan tudta, akkor kiderült számára, hogy nem kellően hozzáértő ember szövegezte a sztélén meg, mivel néhány elemében IV. Thotmesz fáraó neve is belekerült. Ez számunkra azt jelenti, hogy a megadott időnél jóval későbbi másolatról van szó, hiszen egy feltűnő helyen kiállított, az Élet Házában, tehát a korabeli könyvtárakat, levéltárakat és kutatóhelyeket magában egyesítő templomi intézményben megszövegezett sztélé nem követhet el ekkora tévedést az éppen uralkodó, vagy az emberek emlékezetében még elevenen élő uralkodó esetében.
 
Ugyanakkor számos elem a korszak egyes elemeinek igen alapos ismeretéről vall. Ilyen például Hatti, vagyis a hettita birodalom említése, melyen túl helyezkedett el Bakhtan (Bxtn), vagy a fáraó feleségének a neve, aki a történet szempontjából valójában jelentéktelen háttérszereplő: Nofruré. II. Ramszesznek ugyanis valóban volt egy hettita felesége, aki királynéként egyiptomi nevet kapott, és ez Maathór-nofrurének hangzott. Az eseményt az ún „Házassági sztélé” meséli el.
 
Történeti szerepe is jelentős, mivel házassága a világ első ismert kölcsönös segítségnyújtást is ígérő békeszerződésének a megpecsételéseként jött létre. III. Hattusilis király és Puduhepa királyné lánya volt – érkezését hosszas viták előzték meg, és végül ő lett az első külföldről érkezett asszony, aki a (7.) „nagy királyi feleség” rangot kapta meg. Leányát Nofrurének nevezték. Az asszony halála után húga is II. Ramszesz felesége lett, de forrásaink nem említik az ő nevét.
A királyi írnok neve, akit a fáraó Bakhtanba küldött, szintén ismert ekkor, ugyancsak a királyi írnokok között. II. Ramszesz idejéből tudunk egy hettita iratról, melyben elismerően szólnak egy egyiptomi orvos működéséről a hettita udvarban, és ezt megelőző levélváltásról, melyben egy idős királyi rokon számára szerettek volna gyermekáldást előidézni. Magának Bentresnek a neve is összecseng II. Ramszesz egyik gyermekével, akit feleségül is vett, és neve Bentanat, vagyis „Anat istennő lánya” volt. A történeti királylányét „az örömök lánya” fordítással lehet visszaadni. 
 
A szereplők tehát történetileg elfogadható személyek, az elmondott események valóban emlékeztetnek egyes korabeli eseményekre. Mindez arra mutat, hogy létrejöhetett egy olyan legenda (lat. „olvasandó”), mely a sztélé magját alkotja. Vagyis egy vallási szempontból fontos esemény irodalmi feldolgozása, mely olvasmányul szolgált papoknak és hívőknek egyaránt. Történetünkben is megtalálhatók a középkori legenda fő jellemvonásai: csoda történik a szobor megjelenésekor, hiszen hiába próbálták korábban meggyógyítani a lányt, ezt pontosan „dokumentálja”, a történet pedig erkölcsi tanítást ad egy kiemelkedő példán keresztül. 
 
Nem tudjuk, mikor keletkeztek az első legendák, és hogy összegyűjtötték-e őket legendáriumokban, de ebből a legendából világosan kiderül, hogy ezek a fáraók korával kapcsolatban is aktuális kérdések. Egyes szavak írásmódja alapján már 1889-ben felvetette Adolf Erman, hogy a hieroglif szöveget egy hieratikus írással készült eredetiről másolták le. Tartalmi vonások pedig arra mutatnak, hogy ennek első változata a tényleges eseményekhez elég közel kellett álljon, így a Ramesszida korra lehet gyanakodni, de legkésőbb a 21. dinasztia jöhet számításba a nyelvezet alapján.
 
A történet hátteréül szolgáló világkép azonban ennél későbbi időre enged következtetni – a nemzeti öntudat által létrehozott minden más népnél hatalmasabb, kiválóbb – valójában csak képzeletbeli ősi Egyiptom képzete folyamatosan alakult, változott. Mindig függött attól, hogy kikhez hasonlították magukat. Az óriási idő intervallum, a 17 hónapos távolság, amely ebben a történetben hangsúlyosan szerepel, az achaimenida perzsa birodalomra utal. Hérodotosz alapján pedig biztosan tudjuk, hogy ekkor tényleg volt egy olyan elképzelés, hogy az egyiptomiak valamikor hatalmasabbak voltak még a perzsáknál is.
 
Nem tudjuk, mi adta a legenda aktualitását a Ptolemaiosz korban, de abban bizonyosak lehetünk, hogy Honszu isten gyógyító tevékenységének dicséretén kívül sokat elárul nem csak a korabeli élet felfogásáról, hanem az elődök elképzeléseiről és hagyományairól, sőt még egy egyébként elveszett irodalmi műfaj, a legenda meglétéről is tanúskodik. Egyszerre hirdette a templom eredményes munkáját, és Egyiptom nagyságát.
 
 
 
Szerkesztő: dr. Győry Hedvig
Műsorvezető: Varga Annamária
Technikai munkatárs: Molnár Bernadett