Szinuhe irodalmi magazin: Hórusz és Széth pere 7.

Rádió: 
Fáraók földjén
Adás dátuma: 
2010, Augusztus 27

* az átírás transliterációs fonttal olvasandó

 
Szinuhe magazin / KONTAKT Rádió(87,6 MHz)
2010 augusztus 27.
 
A műsor témája
Hórusz és Széth története, továbbá szó esik még a szövegben található grafikai és szójátékokról, értelmezési lehetőségekről, és a történet hátteréül szolgáló Ramesszida korról, azon belül különös tekintettel III. és IV. Ramszesz uralkodásáról, és a háremösszeesküvésről.
 
Tartalom röviden:  
Ozirisz második levele után Széth hiába akar a középső szigeten tovább perlekedni Hórusszal, Atum elővezetteti Izisszel, és kérdőre vonja. Nyakán szorítóval, maga Széth indítványozza, hogy helyezzék Hóruszt a királyi hivatalba, amit az Isteni Kilencség nagy örömmel üdvözölt, természetesen Izisszel együtt. Már csak Széth további sorsáról kellett dönteni, mint Ptah szóvá is tette. Ré-Harakhti azonban maga mellé kérte, mint védelmezőjét. Most már semmi sem állt az ujjongás, ünneplés útjában, különösen mivel maga R
é is felszólította erre az isteneket. A történet végén olvasható formulából pedig nem csak az derül ki, hogy így teljes a mű, hanem az is, hogy Théba városában készült.
 
Irodalomtörténeti kitekintés:  
A himnusz szó hallatán Kölcsey Ferenc 1823-ban íródott himnusza jut először az eszünkbe, mely hazánk történetének magasztos hangvételű, sajátos, lírai feldolgozása. Könyörgő imával indul és zárul. A nemzeti összetartozás jelképe – az 1840-es évektől nemzeti himnuszunk. Az ókori egyiptomi himnuszok kérő, ima jellege és magasztos, lírai hangvétele megegyezik vele, de célkitűzésük eltérő, mivel az isteneket, királyokat és megszemélyesített szent tárgyakat, ill. emlékeket dicsőítő költemények, melyek kevés személyes vonatkozással zárulnak. Vagyis az ókori egyiptomi himnusz a kultikus énekek egyik fajtája volt.
 
Az egyiptomi kultuszokban nagyon fontos szerepet játszottak az énekek, melyeket gyakran tánc kíséretében adtak elő – számos előkelő hölgyről tudjuk, hogy Amon, Hathor vagy más isten/nő „énekesnője” volt. Az egyes kultuszcselekményeket kísérték, megbékítették az istenséget, győzelmét hirdették, körmenetek idején ünnepelték, vagy himnusz formában dicsőítették. Ez utóbbi a kultuszcselekményektől és kultikus környezettől függetlenül is felhangzott, éppen ezért elterjedése is a legszélesebb körű. Egyének és kórusok énekelhették – többnyire hárfa kíséretében – de lehetett *Dd mdw / „mondás” is.
 
Bár az óbirodalmi Piramisszövegekben találhatók már himnikus részletek, a műfaj teljes formájában a Középbirodalom korában tűnt fel. Talán a legkorábbi teljes himnuszok a Ramesseum VI. papirusz Szobek krokodil istenhez szóló himnuszai, bár számos magánsírban elhelyezett sztélén is olvasható ilyen Oziriszhoz és más istenekhez írt dicsőítő költemény, sőt a királyi diadém ureuszát magasztaló mű is ismert. Vannak persze csak részletekből ismert himnuszok is.
 
A himnusz ill. részei a hivatalos vallási élet, és az Újbirodalom korában kialakult, az istenekkel közvetlen kapcsolatot feltételező „személyes vallásosság” kifejezési formáin kívül – mint a Hórusz és Széth perét tárgyaló mű záró részlete is mutatja, - a szépirodalomban, sőt még a varázslásban is szerepet kapott. Minthogy pedig a késői kortól mind a mindennapi rituálé, mind az ünnepek himnuszait megörökítették a templomfalakon, azt is tudjuk, hogy a Ramesszida kor után a himnuszköltészet lényegében változatlan maradt.
 
Stílus szempontjából kétféle csoportot lehet elkülöníteni, melyek azonban gyakran együttesen léptek fel: igei szerkezetekkel mitológiai elemekre utalnak, míg névszói szerkezetek az istenségek tulajdonságait, megjelenési formáit sorolják fel (eulogia). Jellemző bennük a szavak ritmikus egymásutánisága, melynek alkalmazása azonban a klasszikus nyugati versek szabályos szerkezetétől eltérően esetlegesnek tűnik. Versek, verscsoportok és versszakok viszont elkülöníthetők. A Hórusz és Széth perét elbeszélő történet végén is egy ilyen versszakot idéztek.
 
A himnuszokban számos stiláris eszköz is megtalálható, mint az ismétlés, alliteráció, parallelismus membrorum, paronomasia, szójáték, amphibolia, anaphóra, antithesis, chiasmus, sőt rím is. Alkalmazásuk azonban nem kötelező, és szabályos rendet sem követ, sőt előfordulásuk nem is csak erre a költői műfajra jellemző.
 
Formai szempontból az egyiptomi himnuszok 3 egységre oszlanak. Címsorral kezdődnek (1), mely magában foglalja a műfaj megnevezését (*dwA nTr / „isten dícsérete”, néha *rdjt jAw / „dicséret adása”), a megszólított istenséget, esetleg az alkalmat, és a himnusz előadóját. A himnusz törzsét (2) a megszólítás, ill. az ahhoz kapcsolódó istenjelzők és megnevezések, az isten lényének és hatalmának általános dicsérete és dicsőítőinek leírása alkotja, ez utóbbinál akár lista jelleggel. A záróformula (3) pedig egy ima, mely a himnusz előadójának személyét helyezi előtérbe: bemutatkozás az istenhez való viszony szempontjából és személyes kérés.
 
A szövegek előfordulása alapján megállap1tható, hogy alkalmazásuk sokrétű volt. Egy részük a templomi liturgiában szerepelt, másik halotti kontextusból (pl. sír, Halottak Könyve) ismert, több fogadalmi sztélén olvasható, és úgy tűnik, a mindennapi életben is elhangzottak. Mivel erősen hittek a szómágiában, a himnuszok szövegén keresztül is a maat / „rend, igazság” érvényesülését segítették elő.
 
A himnuszok egyik jellemző, különösen az Újbirodalom korában kedvelt csoportját alkotják a naphimnuszok, melyeket „napszak-himnusznak” is neveznek. A Napisten nappali és éjszakai útjáról szólnak, különféle formáit és jelzőit is felsorolva, és az isten győzelmével, meg hajnali újjászületésével, ill. az erre bekövetkező ujjongással érnek véget. Mivel a „megismételt életben” minden egyiptomi szeretett volna ezen a hajózáson részt venni, gyakran véstek naphimnuszt a sírok bejáratához is.
 
A Naphimnuszok egy sajátos, egyedi formáját a napkoronghoz, vagyis Atonhoz írt himnuszok képezik, melyek Ehnaton vallási reformjának, az Amarna kor vallásának jellemző megnyilvánulásai. Alaptémája Aton isteni tisztelete a hivatalos kultuszon belül és kívül. Minthogy a többi kultikus ének ekkoriban háttérbe szorult, a himnusz tematikája bővült teológiai vonatkozásokkal. Maga Ehnaton két, a nagy teremtő erejének hétköznapi, mégis különleges megnyilvánulásait megnevező himnusznak a szerzője volt.
 
A többi isten himnuszánál kozmikus és az adott tájegység vallási elképzelésének megfelelő elemekkel vegyítve sorolják fel a megszólított isten jellemzőinek megfelelő jelzőket és mitológiai elemeket. Amon-Ré himnuszai éppen ezért gyakran a Naphimnuszt is magukba olvasztják. Mítosz elbeszélésére még Ozirisz vagy Hórusz esetében sem került sor, hiszen azt eleve ismertnek feltételezték, de jelzőkkel és főnevekkel rendszeresen utaltak rá.
 
 
Szerkesztő: dr. Győry Hedvig
Műsorvezető: Varga Annamária
Technikai munkatárs: Molnár Bernadett